Határokon átnyúló kereskedelem, globalizáció, egzotikus termékek az asztalunkon? Világunk egyre nyitottabb, a távolságok csökkennek, így minden jóhoz hozzáférhetünk, ám felmerül a kérdés, hogy valóban jó-e ez? Miért merül fel egyesekben a bezárkózás, a minél radikálisabb önellátás fogalma? A mindent átszövő kereskedelmi hálózat veszélyes a helyi piacra nézve, a szállítás csak úgy falja az egyre korlátozottabb energiakészleteinket. De valóban lehetünk önellátóak?

Az önellátás legalapabb formája a konyhakert. Ebben megtermelhetjük magunkra a számunkra szükséges zöldséget és gyümölcsöt ahelyett, hogy a Tesco polcairól emelnénk le a javakat. Ez természetesen inkább vidéken lehetséges, ám már volt LMPs kezdeményezés közösségi kertek létrehozására a fővárosban, hogy ott is beleharaphassunk a két kezünk által nevelt zamatos paradicsomba (bevallom, azt spec. én nem szeretem :D). Ennél egy fokkal bonyolultabb ügy a mindennapi kenyér kérdése, mivel a földterületek java nagybirtokosok kezén van, és még ha kemencével rendelkezne is minden derék háziasszony, malom nincsen minden udvarban. A tej, mint egészséges mindennapi ital, ugyancsak megoldható vidéken, ellenben a folyamatos vízellátás kérdése már sokkal bonyolultabb feladat annál, ezért legalább települések összefogását igényelné. Az állattartás szintén megoldható egy nagyobb udvaron, ahol a telepi robbantott csikréknél egészségesebb udvari kapirgálókat tarthatunk (láthatjátok, nem minden elempés elvetemült vega :D). Úgy vélem, a mediterrán gyümölcsökről, az ízesített csokoládéról, cukorkákról illene lemondanunk, mivel nem csak, hogy drágák és utóbbiak még valódi tápértékkel sem bírnak, de az utóbbi idők fokozott cukor- és sófogyasztása nem is tesz jót nekünk.

Ekkor még csak az élelmiszerek kerültek szóba, egy ember nem tud előállítani önmagának egy televíziót vagy egy hűtőszekrényt, és még ha teszem azt, az országban volna is elegendő hulladék fém, amit újrahasznosítva új eszközöket készíthetnénk, gyanús, hogy ez már országos szinten működne csak igazán. Tehát ahogyan a vidéki paraszt dolgos kezére, úgy van szükség a városi munkásemberére, hacsak nem vágyunk vissza a középkorba, és ez a helyi önellátást máris megkérdőjelezi. És akkor még nem beszéltünk azokról az eszközökről, amiket hazánkban nem gyártunk, de még éppen szükségünk lehet rájuk (itt persze nem a műholdakra gondolok, hanem műszaki eszközökre, amikhez pl. hiányzik nálunk a szakértői gárda vagy az előállítás bizonyos fáziasai, pl. személygépjárművek).

Tehát az önellátás csak fokozatosan, és nem kizárólagosan működik. Aki csak teheti, vessen valamit a háza táján, amit a település lakosságával osszon meg a helyi piacon. Aki csak teheti, hirdesse településén, hogy a helyi boltok helyi termelők áruit részesítsék előnyben. Ellenben ne legyünk csőjobbos középkorimádók, de a nyugat és Kína felvásárlópiaca sem, találjuk meg az egyensúlyt. Végeztem.