Egyszer előfordult, hogy Kukorelly Endrére vártam az írók boltjában, ezért letettem táskámat az egyik polc mellé. Ekkor pillantottam meg a velem szemben heverő Nyírő könyveket. Aki kicsit is érdeklődik a politika iránt, tudja, hogy mekkora felhajtás volt a Szálasi kormány mellett a végsőkig kitartó erdélyi író újratemetése körül. Lássuk csak, mit kínál ez a regény, kemény zsidózást és románellenességet?

Az író történelmi regényre vetemedett, egy II. József rövid uralkodása (1780-1790) körül élő gróf, Wesselényi szerelmi életét és vívódásait dolgozza fel Erdélyországban. A gróf beszeret az éppen trónörökös József szeretőjébe, miközben Mária Terézia már a halálos ágyán fekszik. Milyen ember WesselényI? Szilaj, vad és érzelmek által vezérelt, pont amilyennek Nyírő jobboldala képzelte a magyar ideált. Igaz, itt pontatlan magyarról beszélni, Nyírő transzilvanista volt, különvette a magyar és erdélyi tudatot. Erdélyt mint a béke országát és gazdagon termő vidéket láttatja, melyet a Wesselényi iránt szexuálisan rajongó és bosszúálló Zsuzsanna szépen megoszt és átszerveztet, hogy az a császár hódoltságává degradálódjon. Wesselényi pedig szerelmes ebbe az átok asszonyba, még akkor is, amikor oldalán már ott áll szép és hűséges asszonya, valamint gyermekei. A grófot éppen ez teszi számomra mérhetetlenül unszimpatikussá, mondjuk ki, csak a farkára hallgat.

Amiben az író nálam nagyon elhasalt, az a nemességcentrikusság, érezhetően egyfajta kiszolgáló, alsóbbrendű rétegnek tekinti a jobbágyságot ("Átölelnélek, ha nem paraszt volnál"), akik a vérüket áldozzák uruk kegyeiért és hóbortjaiért (láthatóan a nemesek, mint a mai szappanoperákban, csak henyélnek és a szerelemnek élnek), a romák is csak muzsikus vagy bolond szerepben vannak jelen (pontosan idézni nem tudom, a legjellemzőbb mondat arra utalt, csak a vak cigány tud igazán szépen, fájdalmasan hegedülni). A legtöbb nemes természetesen azonnal behódolt, csak Sibó volt, hol a császárnak nem volt hatalma.

A regény nyelvezete népi és olvasmányos (nem írtam népiest, mert őszintének éreztem), nagyon szépek a szóképek és a lírai hasonlatok, főleg, amelyek a természetet viszik át némi szürrealitásba. Nem is beszélve arról, mennyire hangulatosak a székely viccekből már megszokott egyszerű, lényegre törő odaböffentések, a német és latin gondolatok az osztrák részről. A karakterekről már több szavam volna, egyszerűen nem normálisak, érzelmi viharaik simán a halálos ágyra viszik őket, ez már több, mint művészi túlzás. A másik, Jókaihoz hasonlóan Nyírő sem tud reális női szereplőket alkotni, Zsuzsanna aljas és gonosz, Heléna a szent és gondoskodó. Minden bizonnyal Rétyi atya a legkellemesebb karakter, aki próbálja a fiatalokat szóvirágok közepette észhez téríteni. De ami a legmeglepőbb, és amit tényleg nem értek, miért pont a halálos betegségében egyre szolidárisabbá és emberbarátibbá váló Haller József császár lett a regény legbölcsebb és legmodernebb karaktere (a kezdeti hedonista énjéhez képest), aki kipróbálja a börtönviseltek szenvedését és hogy megmentse Erdélyt, mint a történelemkönyvekből ismert, visszavonja "reformjait". Sőt, a kort kritizálva kifakad, hogy a magyarok nem személyeket, hanem bálványokat imádnak (Szent Korona) és egy ilyen népnek nincs jövője. Nem tudtam eldönteni, hogy Nyírő szócsöveként fogalmazta meg-e sorokat, vagy éppen ellenkezőleg, az író azt a liberális/szociáldemokrata gondolkodást festette meg benne, amit a kora megvetett.

Összességében közepes regény, bár lényegesen könnyebben olvasható, mint a kötelező olvasmányaink (Aranyember, Kőszívű ember fiai), én nem démonizálnám annyira, mint teszi azt a magyar baloldal, a hazai népi írókkal együtt szerepelhetne a kerettantervben, szigorúan megjegyezve, milyen szerepet töltött be a nemzetszocializmusban és hogy személye ez miatt, mint politikus, vállalhatatlan, de írói munkássága korhű képet ad az archaizált, és ma túlromantizált, sokszor le is nézett Erdélyről.