A nagy vérveszteségekkel járó események megítélése mindig nehéz és szinte kizárt, hogy egyik vagy másik politikai oldal ne csináljon belőle jelenkori átcsatolást. A személyes kötődésem nekem némileg hiányos, dédnagyapám veszett oda, akit így én nem ismerhettem.

A történet egyszerű, Hitler levelében a hadjáratok megkezdésére szólította fel a szövetséges államokat, Magyar Királyság és vezetése nem volt éppen kellemes helyzetben, a náci birodalom elfoglalt vagy térdre kényszerített mindenkit, aki vele szembeszállt, de a szovjetek ellenállásának megtörésére szükségük volt szövetségeseik haderejére. Bárdossy László miniszterelnök és Horthy Miklós kormányzó nemigen tehetett mást, engedett és a rosszul felszerelt könnyűhadtesteket a német sereg rendelkezésére bocsátotta. Abban bízva, hogy a csapás rövid lesz és később kapnak majd jobb felszerelést német részről, egy rendkívül gyengén, korszerűtlenül felszerelt csapatot küldtek a frontra, a hiányos ellátásban és utánpótlásban részesülő magyar hadsereg sorsa 1943. januárjában pedig ismeretes.

A fő kérdés nem az, hogy a kormányzónak lett-e volna befolyása az értelmetlen önfeláldozás megakadályozására, hanem hogy mennyi jobb sorsra érdemes férfiú veszett oda kényszertől vezérelve, hány család veszítette el a szerető apát és a családfenntartót, vagy éppen a legkedvesebb fiát. Emlékezzünk rájuk aktuálpolitikai üzenet, számonkérés és fanyalgás nélkül, tisztességgel és becsülettel.