Kevés olyan nemzet van, mint a magyar, mely ilyen mértékben szakrális tudatában hagyta volna a koronázási ékszereket. E téren a magyar kultúrnemzet még kamaszkorát éli, a legtöbb európai nép felhagyott koronázási ékszereinek imádatával a XIII-XIV. században, míg a magyarban ekkor kezdődött ezek fontossága. Eredetileg a magyar király legitimálásának volt fő eszköze, hiszen csak az válhatott magyar királlyá, akinek feje fölé emelte az esztergomi érsek a Szentistváni Koronát (Bocskai István török koronája nem legitim, ahogyan II. József sem volt elfogadott a nemesség körében, mivel nem koronáztatta meg magát). Később, Timon Ákos és Kmetty Károly már megkezdték a korona területi integritást feltételező értelmezését, de ez értelemszerűen csak a békeszerződéseket és a honrészek elcsatolását követően vált a nemzeti értelmezés központi fogalmává. Az ezredfordulón, amikor a az első Fidesz kormány a koronát a Parlamentbe szállíttatta, egyszerű kegytárgyból ismét összekötő erejű politikai szimbólummá lépett elő. Ami a románoknak a dákoromán kontinuum és a szlovákoknak a nagymorva elmélet, az nekünk a Szent Korona Tan.
A korona és a magyarság közben teljesen új, ezoterikus értelmezést nyert, Dobogókő pedig a bolygó Szívcsakrájává lépett elő, a magyarság pedig kiválasztott néppé. A jelenlegi osztrák nagykövetség előtti huzavona is ebbe a metszetbe illeszthető, hiszen a szent dolgokat sérthetetlennek feltételezi. A paródia egy nehéz műfaj, ennek ellenére az irónia és a szarkazmus mellett a humor egyik legtisztább és legőszintébb formája, az osztrák mívelők ezt elég bugyután oldották meg (nem utolsósorban azért, mert az osztrák császár általában szimbolikusan magyar király is volt egyben), de néhány hülye véleménye sohasem azonos a népével.
Viszont ha már elővettem a témát, megemlíteném, hogy a magyar nemzeti értelmezésben a korona finoman szólva sem azt a szerepet tölti be, melyre hivatott. Egy mesterségesen kiszínezett múlt és eltúlzott, kiválasztottságtudattal átitatott jövő találkozik a területi integritás elvesztése miatti kínos áldozatszereppel. Ez két probléma van. Az egyik, hogy igaz, a XIX. század végi nemzetiségellenesség főként az országos politikára korlátozódott és csak a XX. században csapott át tettlegességbe a nemzetiségi területeken, ettől függetlenül a magyar publicisztika tartalmazott már nem csak egyetemes magyar politikai-, hanem kulturális nemzetről szóló, a nemzetiségeket sértő (pl. a szlávok latin szolga (sclavus) szóval való azonosítása) nemzetkarakterisztikát. A másik, hogy a területi integritás és a dicső múlt, fényes jövő hangsúlyozása mellett folyamatosan elfelejtjük a kint rekedt, kisebbségi státuszba került magyarokat, akik lefejezett értelmiséggel, minimális forrásokkal próbálnak fennmaradni. Az ő megmaradásuk nem csak az anyaország, hanem önmaguk érdekében is fontos, a magyar nemzet akkor tudna egészségesen, sértettség nélkül működni, ha az elméleti sík és forrongás helyett a határmenti kapcsolatok kiépítésével volna elfoglalva. A Szent Korona a magyarokat és ne a területeket kösse össze!
Utolsó kommentek