Azt hiszem, minden beteg emlékszik a napra, amikor testének egy részét amputálták és talán még mindig reménykedik egy kicsit, hogy visszakaphatja azt, amit elveszett. 1920. június 4.-én, 92 éve került az ország lakosságának 2/3-a más állam területére, veszett el a Szent Korona legszebb ékköve, Erdély, a török megszállás idején búvóhelyet nyújtó Felföld, az oly' sok harcot kibírt Vajdaság, az európai kisebbségpolitika mintájának is kiváló Kárpátalja, a hely, ahol a német felnézett a magyarra, Burgenland és Fiume, mely annyi konfliktus forrása volt a horvátokkal. (ma voltam vizsgázni kroatisztikából, utóbbi beleégett az agyamba)
Az 1921. évi XXXIII. törvénycikk rendezte a visszafordíthatatlant és tette a nemzet fő összekovácsolójává a keserűséget. Szemétség volt a békeszerződés, mert még saját nemzetük tagjait sem vették figyelembe szomszédaink és csak Sopron kapta meg a lehetőséget a döntésre, pedig több tucat kérvény érkezett. Geopolitikai szempontok szerint szabták fel az országot, nem volt ebben semmi racionalitás, szétverni a magyar gazdaságot és kiiktatni egy erős közép-európai birodalmat.
Mi maradt nekünk, az európai normákon belül? A magyar nemzet lelki egyesítése, honfitársaink támogatása és a velük érzett szolidaritás. És most nem csak az elcsatolt honrészekre gondolok, hanem a külhoniakra, kik eleve nem voltak a birodalom részei (csángók) vagy menekülni kényszerültek a nyilasok vagy a kommunisták elől. Össze kell szednünk magunkat, mind belföldön, mind külföldön. Le kell számolnunk a népet sanyargató oligarchákkal, rendre kell utasítanunk a nem éppen tisztességes szomszédokat, miként mi is tiszteljük az ő nemzetéből érkezett vendéget. Történelmünk személyiségeit tényszerűen, aktuálpolitizálás nélkül kell oktatnunk, ne hagyjuk, hogy ellenségeket faragjanak nagyjainkból, akár határainkon belül.
A mai nap legyen valóban az Összetartozásé és a megemlékezésé. Mindannyiunké.
Utolsó kommentek