Szekfű a kor ókonzervatív történésze volt, olyan volt, akár a rák, szeme csak hátra tekintett, ritkán tudott az aktuálpolitikába érdemben bekapcsolódni, mivel minden megoldást a múltban keresett. Könyve a magyar történelmet kívánja bemutatni az államalapítástól egészen a dualizmus koráig. Két ikonikus figurát találunk a könyvben, az egyik Szent István király, aki megmentette a pogányságtól és a pusztulástól a magyar népet, a másik pedig Széchenyi István, akire parlamenti felszólalásai során is előszeretettel hivatkozott. A szerző (számomra) érdekes kijelentést tesz azzal, hogy a magyar ősi törzsekhez csatlakozott egy törökös törzs és a nomádok betelepítésével bennünk a törökös/turáni elemek kezdtek el dominálni. Vegyük észre, ezzel kiemelte a magyarság szigetét a szláv tengerből és mintegy azzal szembeállította. Fő kérdése mégsem ez, hanem az osztrák/német elnyomás és a török hódoltság ideje. Szekfű úgy láttatja a történelmet, hogy az alapvetően külső népekkel való viaskodás (osztrákok és törökök harapófogójában), azok erőharca a magyar területekért, belpolitikai dolgokkal szinte csak történelmünk hajnalán foglalkozik. Könyvének kétségtelenül a legjobb része, amikor Rudolf kora idején a korona szerepével foglalkozik, nem olyan mélyen, mint tette jelenünkben Kees Teszelkszky, ahogyan a korai koronaőr, Révay Péter műve sem került benne említésre.

Szekfű munkássága nehezen ültethető át jelenünkbe, és talán nem is baj, áthistrolizált államszemléletünk terhes a sérelemközpontúságtól, a kiszakadni vágyástól. Szekfű talán jól fogta meg, hogy a dualizmus korában túl gyors volt a feudalizmusba való átmenet és ez sérülékennyé tette Hazánkat az 1870s évek válsága idején, talán túl gyors volt az átmenet 1989-ben is a demokráciába. Kaptunk egy kocsit, de a jogosítványt mind a mai napig nem tettük le hozzá.