Kissé elmosta az eső a mai napot, és azt hiszem, nincs is igazából mit ünnepelnünk. Közelítünk a tavalyi munkanélküliség csúcshoz (11,8%), a beígért 1 millió munkahely helyett -120e a felállás, ami a múlt hónapban ugrott egy tízest. A korábban megalkotott OKJ-k javát már dobhatjuk is ki, mivel mostantól segédmunkásként alkalmazzák majd az embert, hogy az alacsonyabb végzettségűek is el tudjanak a helyezkedni. A túlórákat sem kell megfizetni, lehet 5,5 napos munkahetet bevezetni, a próbaidő már 6 hónap.

Nem értem a kormányt. Arról beszélnek, hogy mennyire érdekük a demográfiai bomba megfékezése, hogy a fiatalokat itthon akarják tartani, mégis arra kényszerítenek minket, hogy a következő május 1.-jét már Ausztriában vagy Németországban töltsük? Ha elmennek a frissen végzett orvosok, a túlképzett OKJ hadasok, a szociális munkások, meg úgy általában minden munkás, aki alkalmasnak tartja magát az életre, akkor ki marad? A vállalkozók, a nincstelenek és az idősek? Milyen lecsupaszított, csonka világot akarnak a Kárpát-medence közepére? A kormányzási ciklus egynegyede már elment, mégis csak romlott a helyzet, hiába volt meg a kormány tejlhatalma, tojtak az ellenzéki és a szakértői véleményekre egyaránt. Úgy érzem, Marx jóslatai egyre jobban kezdik lefedni a jelenlegi helyzetet és bizony ki kell sajátítanunk azokat a bizonyos termelőeszközöket, ha életben akarunk maradni, biztosítani szeretnénk gyermekeink jövőjét. Végeztem.