Tudvalevőleg a diktatúrának és a totalitásnak kifejezési formája, egyetlen előadó-művészete a monológ: A hatalmasok monológokban adják ki az utasításaikat és parancsaikat, melyekben ellentmondás nélkül engedelmeskedni kell. Más beszéd a totalitásos diktatúra alatt nem hangzik, mint monológ, miután a vita, diszkusszió, tiltakozás lehetősége megszűnt, és az állandó helyeslés a tömegeket részéről már nem is emberi hangként, hanem távoli jelenségként, távoli vízzúgásként ér a parancsoló fülébe. Ehhez nem kell a totalitás formális megvalósítása. A gyöngébb idegzetű, érzékeny lelkek, azok, akik nem szeretnek 'veszekedni', e nélkül is könnyen elszoknak az ellentmondástól és kritikától, főként látva azt, hogy minden kritika brutális visszautasításra és gyanúsításra talál azok részéről, akik monológ-pártiak, és alig várják, hogy nyilatkozataikra helyeslő népzúgás, kollektív taps, de minél kevesebb egyéni hang válaszoljon.

Ezeket a sorokat Szekfű Gyula jegyezte le Lírai történetszemlélet cikkében, mely a Magyar Szemle. XXXVI. kötet. 4. (144.) szám (1939. augusztus). 297–307. oldalán jelent meg. Félelmetes, mennyire illik a ma korára, a nagy tömegek előtti beszédek és a média uralta populista politikára és az ellenzéki hangok megtorlására. Szekfű életműve időtálló, ez eddig sem volt kétséges.