Minden nemzetnek megvannak a maga ikonjai. És legtöbbjük nem éppen feddhetetlen, még ha a XIX. század szereplőit igyekszünk is magasztos államférfiként prezentálni. Ott van a tipikusan aktuálpolitikus, távolból üzengető Kossuth, a gyenge idegzetű, enyhén antiszemita Széchenyi vagy a nemzeti sovén Apponyi. Kemal Atatürk, egyik oldalról a női egyenjogúság, a modernizált mezőgazdaság és az európai értékek követője, de nem tagadhatjuk, saját népén szinte kultúrfosztást hajtott végre (vallási iskolák, kisegyházak betiltása, arab abc és arab szokások tiltása) és keményen bevezette az egypártrendszert. Országának könnyebbé lett együttműködnie Európával a kierőszakolt kultúrváltás következtében, de mint demokratáknak, el kell fogadnunk, tisztelnünk kell a világháborúban edzett volt ezredes véres kézzel kialakított "demokráciáját" és "európai értékeit"?

Magyarországra nem volt különösebb hatással az örményellenességéről is híres Atatürk politikája (igaz, az 1915-ös népirtásban nem vett részt, mivel éppen a Dardanellákat védte), ellenben most, Szafarov kiadatása után szerencsés-e teret és szobrot adni a törökök nemzeti hősének, vélhetően külpolitikai indítatásból?

Úgy hiszem, a magyar nemzet kormánya éppen elég ökörséget csinált már külpolitikai vonatkozásban, az örményekkel, egy velünk rokon népet érdemes-e még jobban magunkra haragítanunk? Ami nekünk apróság, másoknak húsbavájó