Manapság miről szól március 15.-e, augusztus 20.-a és október 23.-a? Minden oldal, mozgósítva saját táborát, kenegeti saját háját, némi csúsztatással magát forradalmárnak, ellenségét elnyomó zsarnoknak kiáltja ki, szinte alig esik szó magáról a nagy forradalomról, amikor a magyar nép az elnyomás legkeserűbb éveinek láncát levetve, a nagy Sztálin halála után erőt merítve nekirontott az őt sanyargató, kihasználó rendszernek. A magyarok Európa legbátrabb népe lettek, kimondták, elég volt, demokráciát akarnak, Nagy Imre reformkommunista csapata és az 1948 után feloszlatott, most újjáalakult pártok egy példaértékű szocializmust készültek kiépíteni a Kárpát-medence szívében, melyet aljasul levertek, a hidegháború felforrósodásától félő nyugat pedig csak szavakkal támogatta meg Hazánkat, ami részükről végülis érthető.

Nehezen tudom úgy kifejezni magam 1956 kapcsán, hogy én magam ne bocsátkozzam aktuálpolitizálásba, ne kövessem el azt a hibát, hogy a jelen és a múlt közös téves párhuzamot vonjak, de talán kimondhatom, '56-nak részese volt minden magyar, erős férfi és gondos asszony, kemény munkás és leleményes egyetemista, a jogaikat éppen csak visszanyerő svábok és az írásbeliséget magukévá tevő romák, a kisgazdák és a szocdemek, Göncz Árpád, Mindszenty József és Bibó István, mindenki. Nincs itt semmi Fidesz, semmi Jobbik, semmi Bajnai, aki magáévá tehetné az ötvenhatosság szellemiségét, hiszen az ötvenhatosság mi magunk vagyunk, önmagunkban.