Húsz éve hunyt el 15 millió magyar orvostörténészből és levéltárosból Hazánk első emberévé emelkedett első szabadon választott miniszterelnöke, akinek halála a fiatalokban csak azért maradt meg keserű emlékként, mert aznap délután már nem derült ki, mi lett a szörnyekkel, akik felfalták Dagobert bácsi fagylaltját. Sajnos nem várható el, hogy méltó módon történjen megemlékezés a magyarság egy ilyen zivataros időszakában, lesznek mocskolódók, lesznek, akik ideológiai követőinek hazudják magukat néhány szavazatért és csak magát az embert és gyászoló családját felejtik el.

Antall József családjában már el volt vetve a politika magja, hiszen édesapja menekültügyi kormánybiztosként kivívta Lengyelország tiszteletét és az első létminimumszámítás is nevéhez köthető, édesanyja édesapja szintén a nagypolitikában tevékenykedett. A keresztény nevelést kapott és jó példákat látó fiú mondhatni egész életében készült a feladatra, már gimnáziumi tanárként kezdte a konzervatív eszmére nevelni, akik közül többek évek múltán segédkeztek is Magyarország újjászervezésében a rendszerváltást követően. Csoóri Sándor meghívásával került az MDF közelébe, melynek elnökévé és miniszterelnökjelöltjévé választották. Pártjában háttérbe szorította a szélsőséges belső ellenzéket, akik aztán MIÉP néven kiváltak Csurka István vezetésével a szervezetből.

Mint minden politikusnak, Antallnak is megvoltak az érdemei és a hibái. A végtelenségig európai volt, tisztelte a Nyugatot és Hazánkat minél előbb a Nato és az Európai Unió tagjaként szerette volna látni (most ne vitázzunk azon, hogy ez mennyire tűnik jó ötletnek utólag) és az elsők között javasolta a Varsói Szerződés felbontását. A demokratizálódó Oroszországgal viszont igyekezett jó kapcsolatot kialakítani, Jelcint többször vendégül is látta, a 1991. augusztusi puccskísérlet során Antall az első telefonálók között volt. Miniszterelnökként helyre kívánta állítani a jogfolytonosságot, de az államszocializmus által feldúlt jogrendet nem egy csapásra alakították át, meghagyták azt, amit használhatónak véltek. A minisztériumokban a szakértelmet vette előbbre, így sok volt dolgozó maradhatott pozíciójában (ezt vehetjük negatívumnak is, hiszen ezek hozzá nem feltétlen voltak hűek). Legnagyobb érdeme a szimbolikus politikában érhető tetten, a magyar jelképek és a nemzet becsületének helyreállításában. Konstruktívan, befogadóan képzelte el a magyar nemzetet és az első kormány szociális ellátórendszerében valóban nem hagytak senkit az út szélén, aki a szocializmus bukásával munkanélkülivé vált.

Követett el hibákat. A szerepre nem volt felkészülve, a média továbbra is keményen a baloldal kezében volt és sok támadás érte, elődök pedig nem voltak, hogy láthassa, miként kell ezeket a helyzeteteket kezelni. A nép viszont vezetőt és nem ügyvivőt várt miniszterelnökként. A piacgazdaságra való áttérés és a kárpótlás rendkívül felemásra sikerült, a gyors privatizációval a korábbi pártkáderek lettek az új cégvezérek és a polgármesterek is a korábbi tanácselnökök lettek, a ki nem fizetett, dologra nem váltható kárpótlási jegyeket pedig értelmiségiek és vállalkozók vették meg az értékük töredékéért, így korábban megélő mezőgazdasági munkások ismerték meg a munkanélküliség világát. A korábbi politikai szereplők a minisztériumokban maradtak, a kádári korszak gazdasági elitje nagytőkés lett. Az ügynökök, besúgók felderítése sem történt meg.

Amit nem szabad elkövetnünk, hogy azon törjük a fejünket, mi lett volna, ha több időt ad neki a sors és nem rabolja el betegsége, melyet végig méltósággal tűrt. Az egyetlen kérdés, hogy mit tanultunk tőle, tudjuk e hasznosítani a keresztény felebaráti szeretet erejét és úriembernek maradni minden szituációban, visszaadni a parlamenti és mindennapi viták színvonalát, szolgálni a Hazáért és tisztelni annak történelmét, építeni jelenét.

Őrizzük méltón emlékét.