A. Áron Gergely ügye láthatóan a szakellátások iránt kevésbé érdeklődők agytekervényeit is megmozgatta, sőt, még Skrabski Fruzsina, akinek megnyilvánulásaitól és naivságától általában kiver a víz, is egész értelmesen szólalt meg a témában:

A kérdés adott, miért nem tudta az ellátórendszer kezelni és elhelyezni ezt az embert? Nos, a legegyszerűbb válasz az, hogy olyan mértékben csoportosítottak át tetemes összegeket a szakellátásoktól az elmúlt évek kormányai, hogy igazából nincs is min meglepődni, mind a gyermekvédelem, mind az állandó gondozásra szorulók ellátása rendkívül fogyatékos, gyönyörűen lepapírozunk mindent, aztán kész. Kezdjük azzal, hogy a jelzőrendszer nem működik, a rendőrség a problémát nem ismeri fel (nincsenek is erre felkészítve), a kórházakban elvégzik a rutinszerű gyomormosást, esetleg pár napig bent fekszik az illető, majd utókövetés nélkül kikerül a társadalomba. Meghatározó élmény volt életemben szembesülni azzal, hogy a fogyatékossággal élők otthonában lévő emberek színvonalán eszméletlen sokan mozognak a nyílt utcákon, 20% minimum, csak ők nem rendelkeznek erről papírral (vélhetően nem is fognak, mivel az állam számukra nem kíván ellátásokat folyósítani, így pont lecsúsznak). Mivel többségük ellátása nem megoldott, rokonokra pedig nem vagy alig számíthatnak (szakellátás és megfelelő gyógyszeres kezelés nélkül állapotuk rohamosan romlik), ezért elveszítik egzisztenciájukat és az utcára kerülnek. A hajléktalanság önmagában elősegíti a mentális betegségek kialakulását, hiszen elmagányosodással, beszűküléssel és állandó kivetettséggel jár.

A magyar lakosságnak majdnem 15%-a depressziósnak mondható, különösen az iskolázatlan, hosszabb ideje munkanélküli lakosság körében, akiknek napi szinten meg kell küzdeniük a napokra elegendő jövedelem beszerzéséért. A skizofrénia körülbelül 100 000 embert érint közvetlenül, családtagokkal együtt ez a szám kb. félmillió. Gyógyszeresen jól szinten tartható, de ennek elmaradása nem csak a beteg és családja, hanem környezete számára is megterhelő, mivel ilyenkor felfokozott állapotukban állandó felügyeletet igényelnek. Mégis, ezek sokszor felderítetlenül maradnak, különösen a községi lakosság körében és csak tűzoltásszerűen, a tühemek rohammá erősödésekor viszi el a mentő a beteget.

Kezemben van Molnár Lajos "Miért lettem antipatikus?" című könyve, véleménye szerint hosszú évek óta várták, hogy zárja be végre valaki az intézményt, de lépni senki nem mert, majd amint ez megtörtént, rárepült a sajtó. Az OPNI 2464/2007-es közleménye szerint tömegesen kerültek utcára súlyos mentális betetségekkel küzdők, ezt Molnár Lajos kétféleképpen próbálta cáfolni: Egyrészt a pszichiátraiai betegek között kevesebb a bűnelkövető és még kevesebb a visszaeső, másrészt a betegségek java orvosolható gyógyszeres kezeléssel, bezárásuk középkori módszer. Igen, csak éppenséggel ez az otthoni kezelés nagyon nincs megoldva, a legtöbb gyógyszer nem adható közgyógyra és mellesleg tudni kell, hogy akinek családjában felüti fejét a betegség, ott a családtagok életpályában is komoly törést okoz, mind lelki-, mind anyagi erőforrások terén.

Amíg az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátások, mint 20 év múlva megtérülő befektetések ennyire marginálisan kezeltek, nincs is igazából min meglepődni. A közembertől teljesen eltávolodott a nagypolitika, nem csak A. Áron Gergely nem érdekel senkit, a kombinó alá került néni sem, mit nekik pár emberélet, amikor a hármas metró életveszélyes. Béke porainkra.