Brittany Maynard úgy döntött, miután orvosai hat hónapot jósoltak neki, hogy nem várja meg a teljes leépülést és a mérhetetlen fájdalmakat, hanem bepótolja, amit szeretett volna, majd önkezűleg vet véget életének. November 1.-jén ígéretének eleget tett és ezzel eltávozott az élők sorából.

A magyar közgondolkodás érdekes módon teljesen kétpólusú, mindenféle átmenet nélkül, az egyik oldal igyekszik minél megengedőbb, szabadságszeretőbb és az egyénre koncentrálóbb lenni, a másik erkölcsi és törvényi szabályokat felállítani és alárendelni az egyént a közösségi normáknak. És ez a két oldal minden kérdésben szemellenzősen érvényesíti a betanult mantrát, nulla lehetőséget adva saját maga és a másik fél számára a helyzet megítélésének átgondolására. Vegyük példának a csontkonzervatív embert. Hívő, keresztény és alázatos személyként elítéli az abortuszt, az öngyilkosságot és az eutanáziát (utóbbi közé egyenlőségjelet téve), míg a "felvilágosult" kozmopolita mindegyik iránt mérhetetlenül empatikus és toleráns. De ez egy végtelenül leegyszerűsítő világkép, hiszen az abortusz esetében nem csak a nő tulajdon testéről születik döntés, hanem egy éppen kifejlődő magzatéról is, az öngyilkosság pedig abban más az eutanáziától, hogy előbbi esetében még van kiút, az élet helyrehozható, míg az eutanázia csak a húzódó agóniát rövidíti meg és teszi emberségessé.

Ha megfosszuk az öngyilkosság kérdését mindenféle túlvilághoz és felsőbbrendű hatalomhoz fűződő viszonytól (mélységes meggyőződésem, hogy utóbbiak legnagyobb részét az ismeretlentől, de főleg a nemléttől való félelem szülte), akkor két kérdés marad:

• Megoldható lett volna-e a helyzet, melyből az öngyilkosságot elkövető kilép?
• Az öngyilkosság ténye miként érinti a többi felet?

Az első kérdésre fentebb megadtam a választ, mivel egy lassú haldoklásról beszélünk, a végkimenetel hosszabb-rövidebb időn belül a halál és nem mindenki ragaszkodik létéhez annyira, hogy bemorfiumozva is hosszabbításért esedezzen. A második kérdés megítélése már árnyaltabb, hiszen hiába hiszik az öngyilkosságot elkövetők, senkinek nincs szüksége rájuk, mindig van, akinek fontos a létük, érzelmileg legalábbis, de többségüktől más formában is függenek, vagyis egy családfenntartó öngyilkossága e téren különösen önző és kínos. De egy beteg, fájdalmakkal küzdő ember esetében éppen a családtagok, barátok, ismerősök tartoznak tiszteletadással és megértéssel, mivel a haldokló folyamatosan küzd az elmúlás, a nemlét kérdésével, ami mindannyiunk esetében a legnehezebb pont lesz egy napon életünkben, és a hozzátartozóknak, barátoknak minden esetben arra kell törekedniük, hogy haldokló embertársuk életét megkönnyítsék. Ha ez ápolást jelent, azt, ha az elengedést és az "öngyilkosság" megbocsátását, akkor azt.