A mai napon jutott eszembe egy apró gondolat, ez igazság szerintem nem is politizálás, inkább ideológiai kérdés.

Jó dolog-e, hogy a fogyatékkal élőt nem mint partnert, hanem mint beosztottad kezeljük? Hiszen egyáltalán nem hülyék, megérzik, amikor aránytalanság van a bérezésükben és az általuk elvégzett munkában, amikor a hulló hóban kell seperniük és a munkájukat perceken belül tönkreteszi az időjárás. Nekik is feltűnik, hogy miért gyújthat rá az intézményvezető 20 percenként vagy állhat le 10 percet beszélgetni, amikor őt azonnal kiküldik, hogy üldögélni látják. Ezt a gondolatot vittem tovább fejben. Ugyanis hasonló kiszolgáltatottság és megfélemlítés megy az épelméjű emberek között is, ha nézzük a hierarchia fokait. A középvezető nyomást gyakorol a beosztottakra, mivel ő is a prés alatt van a felsővezető által, így kezdeti szolidaritását megtörve át fogja venni az intézményi "kultúrát", ha maradni akar.
A kérdésem, hogy jó-e ez nekünk? Fél életünkre maszkot húzva, nyelve, kizárólag, hogy az eggyel felettünk állónak a kedvébe járjunk? Sajnos még egyáltalán nem bontakozott ki egy olyan világ, amiben kollegárisan, mellérendelten, hatalmunkat nem fitogtatva működünk (még mielőtt valaki lekomcsizik engemet, akkoriban a kádárelit és a párt kedvében kellett járni), és nem csak a felsők ellenőrizhetik a lentieket, hanem kölcsönösen ellenőrizhetjük egymást. Nem volna-e lehetséges létrehozni olyan önfenntartó intézményeket, ahol mindenki tulajdonrészese annak és ezért érdekelt a minőségi munkában, ahelyett, hogy a minimumot nyögve-nyelve kibökje határidőre a felette állóknak? Ennyire fontos a státusz, a hatalom, a pénz? De ha ilyen jók vagyunk odafent, a statisztikák miért nem elérhetőek az utolsó takarítónő számára is?

Ezért is mernék egy olyan kijelentést tenni, hogy Magyarországon nem volt még baloldali kormányzás soha, mindig a felsők érdekét szolgálta a törvény és a rendszer, legyen szó kapitalizmusról, államszocializmusról vagy jobboldali diktatúráról. Ugyanis ezeknek része a liberalizmus (a klasszikus értelmében), az egyén magára van utalva a szolidaritás hiányában, annyi változott, hogy az egyháztudat, majd a jólét morzsái helyett egy korholt magyarságtudatot vetnek elénk, melyben ugyanúgy vigaszt lelünk, mint anno a három forint 20 filléres kenyérben. De ettől még ugyanott tartunk, életünk javában valaki más ötleteit valósítjuk meg magunk helyett, csupán bármikor helyettesíthető fogaskerekekké lettünk a gépezetben. Végeztem.