Újabb parasztromantikus élményekben gazdagítottam magam az egyik leghíresebb népi író, Illyés Gyula leghíresebb művével. Gyuszi kortársaival ellentétben nem a parasztság, hanem a még annál is nagyobb nyomorban élő cselédség életét vezeti fel, rendkívül szellemesen és alaposan. Megismethetjük a hierarchiájukat, a tipikus jeleneteket a gazdabírónál, a szegények szokásait (még a verekedési stílusokat is rendkívül részletesen), hogyan választottak párt, dolgoztak, hogyan osztották be (vagy éppen nem) a pénzüket, hogyan alakultak a cselédtörvények, mit voltak kötelesek beszolgáltatni az uraságoknak, mit gondoltak a magyar Hazáról. Ez gyakorta egy rendkívül alapos néprajzi, vagy akár kultúrantropológiai alkotás, mindenki számára érthető nyelven és üzenettel.

És ami a legvadabb, hogy a szegénység mindig jelen volt a magyar ember életében (szegényebbek voltak a magyar falvak, mint a svábok, akikre Illyés előszeretettel hivatkozik), és ez az értékrend, ami ma megerősödik a mélyszegénység körében, láthatóan már ekkor is jelen volt. A gyerekek most a szántó helyett az utcán nőnek fel, korán elszúrják életüket egy becsúszó gyerekkel, a hivatal továbbra is hülyének nézi őket és a nép egyszerű fia hebegve-habogva adja elő a mondandóját, az "urak" meggyőződése, hogy csak a fenyítés és az üvöltés lehet a motiválás egyetlen eszköze, mert a cseléd csak lassan dolgozik, hacsak éppen nem a munkakerülésen töri magát. Egyre inkább az az érzésem, hogy a világ végülis állandó, csak a kontextus más, Illyés kiválóan írt a folyamatos megszorításokról a cselédtörvényben és a kommenció állandó csökkenéséről. Nincs kiút, nincs menekvés a társadalom egy rétegének éheshalás-szinten tartása elől??

EDIT: Most döbbentem rá, hogy a könyv ingyenesen elolvasható: http://mek.oszk.hu/00600/00682/00682.htm