Egy percre engedjük el magunkat, ne foglalkozzunk a Békemenettel, Bayer Zsolttal és Kövér Lászlóval. Képzeljük azt, hogy éppen csak pirkad a XIX. század és lassan ráeszmélünk, hogy szlovákok vagyunk.

A könyv páratlan részletességgel tárja fel a magyar fokozatos államnyelvvé válásával és a horvát nyelv felé mutatkozó tolerancia kialakulásával a szlovákok igényét, hogy ők maguk is használhassák a közigazgatásban nyelvüket és továbbadhassák azt unokáiknak. Megtudhatjuk, hogy miért vetette ki magából a szlovák történelemírás Petőfit és Kossuth-ot, mint magyarónokat, hogy milyen reményeket támasztottak a katolikus nyelvújítók (akiknek sokkal nehezebb dolga volt, mint nekünk, hiszen a szlovák valóban csak egy jobbágynyelv volt), amikor végül osztrák segítséget vállaltak és milyen aprócska egyéni jogokkal szúrták ki a szemüket. Megtudhatjuk, milyen radikális nézeteket vallott Ľudovít Štúr, milyen volt Ján Kollár pánszlávizmusa, miként tüzelte fel Johann Gottfried Herder német romantikája és a magyar nyelv eltűnéséről szóló gondolatmenete a szlovák nemzetet és Anton Bernolák miként volt csehszlovakista korát megelőzően? Mit jelentett a Trefort Ágoston-féle békepolitikát követő Apponyi Albert, Grünwald Béla és Hoitsy Pál, a Matica Slovenská nevű kultúrszervezet kivégzése, Széll Kálmán, Tisza István és Wekerle Sándor, végül Jászi Oszkár miként kívánta megmenteni a magyar-szlovák kapcsolatokat? Hogyan határozták meg a szlovák vándoriparosok, ablakos- és drótostótok a Magyar Korona országának képét?

Nem is olyan régen egy olyan képbe futottam össze, mely a Magyar Királyságot és Szlovákiát próbálja összehasonlítani, történelmi gazdaságban, híres személyek terén, ami olyan, mintha a csokis müzlit és a sajtos párizsit akarnánk egybevetni, lehet próbálkozni, de sok értelme nincs. Ugyanis A Felföld, a mai Szlovensko Uhorsko része volt, egyik legfőbb forradalmárunkat és reálpolitikusunkat, Kossuth Lajost is a szlovákok adták a nemzetnek. Most úgy érzem, a dühöngés alábbhagyott, az igazolványaik leadására kötelezett magyar honfitársakkal semigen foglalkozunk (sajnos). Mikor jutunk el odáig, hogy a szlovákok ne mint 1000 éves fogvatartók gondoljanak ránk (ami azért vicces, mert ekkor még közös volt a föld, a Nagymorva mítosz olyan mítosz, mint a mi Baráth Tibor-féle hun legendánk) és bagatelizálják el a közös ügyeket történelmük írásakor és mi mikor leszünk elég érettek ahhoz, hogy ne mint tékozló fiúkra tekintsünk rájuk? Vagy ha picit dühösek is vagyunk, aki ismeri a Szentírást, az tudja azt is, hogy a tékozló fiút is szeretettel várta vissza apja.