Tavaly augusztusban nekem még volt szerencsém látni az erdélyi magyar történelem egyik legszomorúbb helyszínének szimbólumát, a bözödújfalui katolikus templom romjait. Ma reggel ért a szomorú hír, hogy a templom nem bírta tovább az időjárás és a sors súlyát, és alámerült a habokba. Különleges falu volt, hiszen római- és görög katolikusok, unitáriusok és szombatisták (izraelitákhoz közel álló keresztények) éltek itt békében. Nem is csoda, hogy ez a béke szúrta a román nemzeti és ortodox vezetők szemét és a települést szép lassan örökre lakhatatlanná tették. Volt egy idős házaspár, akik nem voltak hajlandóak elhagyni életük munkáját és hiába zajlott majd' 9 éven át a kitelepítés, ők inkább a településsel együtt váltak fájó emlékké. A falu volt lakói minden év augusztusában misén emlékeznek meg hajdani otthonukról.

Súgta zordon táj, elvadult fenyves,
Hogy e föld magyarnak igen kedves,
Otthonra lelt, kinek Istene egy,
Oltalmát adta mennyei kegy.

Templom mi állt, erős vár,
Ma utolérte a pusztulás.
De 1988-at soha ne feledd,
Akkor se, ha iszap a mélybe temet.