Nyilván nem lehet könnyű hónapról hónapra úgy dönteni, hogy az alapkamatot lejjebb kell nyiszálni, ezt Matolcsy György, nemzetünk fáradhatatlan jövőbelátó lángoszlopa, a játékos kistigrisek és a tündérmesék született polihisztora meg is jutalmazta azzal, hogy a Magyar Nemzeti Bank szépen megvásárolja a tiszaroffi Borbély-kúriát. Pompás választás, éppen csak 680 milla és teljes wellness, ami mondjuk eltörpül szeretett vezérünk stadionmániája mellett, de éppenséggel csípheti az egyszeri honpolgár szemét, aki három évente két napra néz le a Balatonra.

Ezzel a dologgal semmi gond nem volna, ha éppenséggel az ország elég jelentős része nem az önkormányzatig tartó választásokig húzott közmunkában kapargatná az utcát vagy éppen azon gondolkozna, melyik munkaközvetítőn keresztül léceljen le a fenébe. Ha olyan élet volna itt, mint Szingapúrban, ahol némi biztonság jár az autoriterizmusért cserébe, még elmenne az ilyesmi mellett az ember, de mifelénk a kormány ugyanúgy nyúl, mint a kisember, üresíti a céget, ami kormánymókus esetében maga az állam, és míg a kisember sokszor fizetését kompenzálja, a kormánymókusnak ez már szinte csak napi rutin.

Jöhet a kérdés persze, hogy mi is a rezsim célja. Legyen egy olyan nómenklatúra, mely élvezi a XX. század elejei Magyarország uraságainak minden kényelmét és tekintélyét, mely kvázi a nép fölé emeli ezt a narancsszeles hivatalnok réteget, mely a mérhetetlen bürokrata papírtengerben fontos és nélkülözhetetlen elemnek érezheti magát, miközben erre a hatalmas csinovnyikizmusra nem a népnek, hanem neki van szüksége, átláthatatlan adminisztráció nélkül nincsen fontoskodó hivatalnokréteg, túlduzzadt minisztérium, mely megtalálja a módját, hogy állami pénzekből megvalósítsa az álmait. Eznemzetünk legnagyobb tragédiája, egyéni vágyak és nem nemzeti álmok vannak, lehetetlenné téve, hogy ezek a beruházások a közt szolgálják