A címben idézett mondat nem újdonság, aki a választások után meghallgatta Vona Gábor beszédét, annak ismerős lehet az állítás, aminek valóságtartalmában bizonyos vagyok, ugyanis a Jobbik eléggé sajátságosan definiálja, hogy ki a magyar. :)

A külsőségekre rengeteget adó párt (csak ámulok a képeken, összehasonlítva az LMP kongresszusaival olyan, mint a katolikus és református templom kontrasztja) valóban jól teljesített, ha a figyelemfelhívó akciókat nézzük, mint az Európai Unióval szemben, mint a roma-magyar szembenállás hirdetésében. A legnagyobb gondom viszont, hogy a párt emberei, tisztelet a kivételnek, maguk sem tartják be az elveiket, mozgássérültek helyén parkolnak, belterületté nyilvánítják telkeiket, házasságtörést követnek el a munkahelyükön és ők maguk is sokat vásárolnak a Tesco-ban. Persze szentek alig, ha akadnak, LMP-n belül is morogtam már túlzott kocsikázásért vagy Burger King-ezésért.

Hogy mik az esélyeik, ma még nem lehet megmondani, döntő jelentősége lesz az IMF tárgyalások kimenetelének és az államháztartás bevételének eloszlása személyi téren nagyon nagy befolyással fog bírni a szereplésükre, vagyis azt kell hogy mondjam, nem az övék, hanem a Fidesz-KDNP teljesítménye fogja eldönteni, nyernek-e vagy sem.

Kis könyvélményről is beszámolnék, régen olvastam már ilyen tartalmasan a XX. század elejének politikatörténetéről, Horthy Miklós kormányzóságáról, Teleki és Bethen politikájáról, Klebensberg és Hóman kultúrfelfogásáról, Mindszenty Jószefről és az egyre inkább antiszemitizálódó katolicizmusról vagy az Erdély kép változásairól. Utóbbi azért is izgalmas, mert ma is egy romantikus terület iránti vonzódást és nem a megismerés iránti vágyat látom benne. Rövidítve megjelent a Rubicon 2009/I. számában, a borítóra kattintva letölthetitek.