Idén Dunavecsén az LMP is kifejezte tiszteletét 1848/49-es forradalom nagyjai és a velük tartó állampolgárok iránt, hiszen minden becsületes szívnek legszentebb a hon, így egyedüli pártként mutattuk meg (ismeretlen okokból a Jobbik most csak szemlélőként vett részt, bár az egyik tag árpád kori öltözéke még a forradalmárokat is megdöbbentette volna), hogy a nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.

Ha már a közelgő szakdolgozatom a párt nemzettudatát fogja felölelni, ejtek róla pár szót, milyen az építő jellegű magyarság-érzés. A múltat tisztelni kell, meg kell érteni a jelenen, hogy munkálkodhassunk a jövőn, mert a múlton való munkálkodás olyan, mint a rák, a gondolatai is hátrafelé mutatnak. Vagy rá kell jönnünk, hogy Magyarország nem volt; hanem lesz! Magyarország nem a Mohács, nem Világos és nem Trianon. Magyarország nem is Olaszliszka, nem Tatárszentgyörgy és nem is Gyöngyöspata. Magyarország egy olyan ország kell, hogy legyen, mely serkenti a helyi termelést, támogatja a megújuló energiaforrásokat, megélhetést és lakhatást nyújt az újrakezdéshez, elítéli mások kizsákmányolását, megóvja természeti kincseit, és nem utolsósorban határon túl rekedt embertársai mellé áll, de nem kioktatóan, hanem felebarátian. Magyarország befogad és nem kirekeszt, a sokszínűséget támogatja a homogenizálás helyett. Sokat kell még tanulnunk, hogy rájöjjünk, milyen keveset is tudunk valójában. Éppen ezért idéztem most orrba-szájba Széchenyi Istvánt, aki véleményem szerint messze a legjobban fejezi ki az LMP eszmeiségét, a fontolva haladás, a racionalitás és a szolidaritás nevében. Éppen ennek ellentétét látom most megvalósulni, a kiváló politikus, ám köpönyegforgató szónok Kossuth Lajos szellemében kapkodunk országunkban, a kebleket megérintve, melyek már egyre kevésbé dobognak őszintén a honért, hiszen üres gyomorral nem lehet sokáig Himnuszt énekeltetni, ahogyan Szabó Dezső bölcsen megállapította. Végeztem.