Németh László keserűen jegyezte meg a Bogárdi diófa című rövid, életrajzi írásában, hogy az a világ, melyben ő élt Szilason, elveszett. "Látom még a sonkát kanyarító kéz biztos metszését s magam is cipelem a rácsos oldalast! Micsoda lelkes anatómia-órák voltak azok a hagymás máj ízével!", de az emberek már mit sem tudtak a paraszti élet elemiről, mind világi, urbánusabb életre vágytak, a rokoni kapcsolatok fellazultak, a föld szeretét felváltotta annak kihasználása. Hasonló folyamat zajlik le ma is Magyarországon, de korántsem a polgárosodás jegyében.

Általánosan megfigyelhető, hogy egy egyre fogyasztásközpontúbb, egyfajta média-másoló értékrend került a fiatalokba, mely minduntalan eltávolítja őket a vidéki élet kínálta lehetőségektől, hiszen könnyű életet nem valósíthatnak meg a szolgáltatóipar által egy pár ezres kis településen. Természetes, hogy a fene sem akarja kapával a kezében magára rántani a koporsó fedelét, de ez egyet jelent: Vagy munka nélkül, idénymunkával kiegészítve az állami támogatásokat tengődnek szüleik nyomdokában, vagy a városi szmogfelhőben kezdenek új életet. Ugyanis nem csak az értékrend, a lehetőségek is megváltoztak.

Lehet szidni a TSZ-eket, ahol a mai viszonyokhoz hasonlóan pártkatonák, és nem szakértők szelték le a tejfölt és csepegtették a savót a parasztok szájába, és a földmunkás dolgozhatott azon az állami földön, amely hajdanán atyáinak termett kövér kalászokat és lédús paprikát. Ki hitte volna, hogy ennél cudarabb világ jön, visszatér a feudalizmus és egyes helyi nagyurak felvásárolják a környék földjeinek minden morzsáját? Ki gondolta volna, hogy idővel a külterjes növénytermesztés elveszi még az idénymunkák lehetőségét is?

Mert a helyi vállalkozók nem segítenek. Ők is a maguk pecsenyéjét sütögetik, inkább lecserélik az Audi A6-ost egy Hammer-ra, de nem fognak senkit sem kihúzni a kátyúból, nem fektetnek be jobban, nem teremtenek több munkahelyet, példaképük Jakab Andor. A helyi önkormányzatok helyét is elfoglalják inkább, hogy lobbizzanak cégeiknek és eltegyék azt a kis zsebpénzt a képviselőségért cserébe, ami másnak a fizetésével ér fel. Ennek tetejében az önkormányzat benzinpénzén mennek el nyaralni, de egyetlen havi illetményükről sem mondanának le, hogy annak a kevés önkormányzati alkalmazottnak javítsák a felszerelését, míg a feladatok számonkérésében élen járnak.

És mi marad azoknak, akik nem kerültek közelebb a levesestálhoz? A településeken korábban minden megvolt, ami a kulturált életben felmerülhet, mint igény, az élelmiszer és ruházati boltok mellett akár könyvesbolt és mozi is szórakoztatta a megfáradt vidéki embert, nem beszélve a megfizethető falatozókról. Az embereknek volt munkája, ezért tudtak a holnapon bánkódás helyett a mával és egymással foglalkozni, mindenki ismert mindenkit. Ma már a fűben heverő kannásboros palack oldalát csipdesi csak a dér. Bezárkóztunk, a többség alkoholbeteg, egy szűk kiváltságos réteg, egy mélyszegénységben tengődő tisztességes és egy hozzájuk hasonló létfeltételekkel bíró deviáns csoport, valamint magányos kisnyugdíjasok és minimális értelmiségi (főként közéletben passzív pedagógusok) élik mindennapjaikat. Az infrastruktúra leépül, a munkalehetőségek egyre távolabbinak tűnnek (Tesco, Ibiden és tsai), a lakosság öregedik, a fiatalság züllik és a munkaközvetítők által helybe szállított munkaerő által meg sem ismeri a munkavégzés fogalmát, értékrendjét a ma élvezete és a könnyen szerezhető pénz határozza meg. Aki pedig feljebb viheti, elköltözik, akár külföldre is, könnycseppet nem hullajtva. Végül létrejön egy olyan természetes szegregáció, mely végleg felülírja azt a világot, mely nagyapáink halálával talán végleg eltűnik, tele nélkülözéssel és célba nem érő vágyakkal. És persze a kormány érzéketlen, örömmel prédikál a vidéki élet szépségeiről, amit legjobb esetben is a polgármesteri székből ismernek, ám egyáltalán nem ismerik ezt a tömegesen elszegényedő, funkcionálisan analfabéta réteget, aki nem lát túl a falu határain. Végeztem.