Elgondolkodtatott, múlt héten Tasson járva a református temetőben egyre több síron láttam egy, a temető látképébe legkevésbé sem illő matricát. Ott éppen narancssárga színnel készült, "Lejárt sírhely" felirattal. Ez engem megdöbbentett. Nehezen tudom elhinni, hogy a temetkezés ekkora biznisz. A 168 órába beleolvasva, a 36. oldalon döbbenetes cikk fogadott, nem csak elfeledett, utód nélkül maradt emberek sírjainak kő elemeit használják fel és adják ki igaz álmuk nyughelyeit újra, hanem a Haza nagyjainak emlékművei is veszélybe kerülnek, különösen, ha testüket nem a főváros nagyobb  nyughelyein őrzik. Egyszer talán megérjük azt is, hogy a Széchenyi Istvánnak, aki azt találta mondani, hogy onnan látszik egy nép múlttisztelete, hogy milyen állapotban vannak temetői, kriptája is talán újra kiadatásra kerül.

A temetés, a végső búcsú szeretteinktől talán éppen az a kérdés, amiben a pénznek a legkevésbé sem szabadna szerepet játszania. Eljutottunk oda, hogy inkább elszórjuk a hamvakat, mert az olcsóbb, ahelyett, hogy az elhunyt kérésének megfelelően cselekedtünk volna. Tudjuk, hogy ennek java főként az élőknek és a megemlékezőknek szól, de mégis, ahelyett, hogy emléküket őriznénk, míg a követ elemészti az idő vasfoga, a hatalmas temető területeket ki nem használva a már foglaltakat adnánk ki újra. Balsorsra ítélt a nép, mely halottaiból is pénzt csinál.