És bocsánat a kifejezésért. Vidéken, kisebb városokban, sőt, megkockáztatom, hogy a fővárosi kerületekben is sikerült méltóan, csendben, tisztelettel, alázattal, rendes hazafi módjára megünnepelnünk ezt a csodálatos napot, én Egerben töltöttem, Isten is kegyes volt hozzánk és jó idővel ajándékozott meg bennünket. De valahogy Pest utcáin mindig sikerül beindítani a ventilátort és beteríteni minden értékeset ürülékkel.

Értem én, a kampány elkezdődött, Bajnai szobrokat döntöget, Orbán 1956 mártírjaihoz hasonlítja magát, Gyurcsány szorongat, a Békemenet vonul, Vona nagyot böffent, de komolyan, miért kell saját múltbéli eseményeinken aktuálpolitizálni és olyan emberekhez emelniük magukat ebben a rablóbandában, akiknek jó eséllyel a térdükig sem érnek fel nagyságban? Nem mehet le egy március 15., június 4. vagy október 23. az nélkül, hogy valami őrült ne akarná kisebbségi komplexustól és exhibícionizmustól terhesen a saját nevét beböfögni és levonni a múlt nagy tanulságát?

Képzeljük csak el, hogy ott van a családfánk és bizonyosan mindenkinek megfordul rajta egy-két nagyobb alak. Nekem nagyon távolról, anyai ágon József Attila. Ha lefirkantanék valami huszadrangú verset és azt találnám mondani, úgy küzdök most a művészi elismerésért, mint József Attila, jó eséllyel kiröhögnének, de talán nagyapám le is keverne egy sallert. Jogosan. Ezt teszik döntéshozóink nagyban. Folyamatosan keresik a múltbéli sérelmeket, amiket a mai viszonyokba átültetve saját ballépéseiket igazolva kreálnak ellenségeket és ijesztgetnek bennünket, eljátszva az áldozatot. Egyre ritkábban hallani Nagy Imréről és társairól, a barikádok közt életüket áldozó fiatalokról. Ehelyett magunkra és saját nyomorúságunkra emlékezünk, mint valamit üres lelkű szörnyeteg, ami a múlttal tölti meg feneketlen gyomrát (a jövőt meg... Tudjátok). Mi még megpróbáltuk a lehetetlent, nem mocskolni az emlékezetet. Javaslom, hogy kampánycsend vonatkozzon nemzeti ünnepeinkre is!

Én mindenesetre a szabadságharc során elesett roma hősökről készülök fel a jövő heti klubfoglalkozásra. Hogy miért? Közülük többen a harcmezőn vagy a vallatásokat követően távoztak el közölünk, a szerencsésebbeknek csak börtön járt vagy nyugatra szökhettek. A gyökereiket egyre jobban elveszítő hazai cigányságnak pedig fontos volna megismerni saját hőseit, ahogyan mi, gádzsók ismerjük és tiszteljük sajátjainkat. Végezetül egy kis vers utolsó két versszaka, a váci fogdából, Végh Ferenc tollából:

A kis cigányt úgy ütötték, hogy köpjön,
rólunk, társakról, hazugságot.
Kéken, lilán hevert a földön,
de nem köpött. S hogy kiutat nem látott:


a kis cigányt mi vágtuk le a rácsról.
trikóját hurkolta nyakára.
Ez lett a hallgatása ára.
A veréstől félt, de nem a haláltól...